sábado, 28 de junio de 2014

ARTE DE CUIDAR A LOS ENFERMOS 1903



MANUAL TEÓRICO PRÁCTICO
Para uso de las familias y de las Enfermeras religiosas en particular

Vicariato General de la Diócesis de Barcelona
Por lo que á Nós toca, concedemos:
Nuestro permiso para que se publique el libro titulado “Arte de cuidar á los enfermos”, escrito en francés por el Reverendo Padre Grenet, Canónigo y traducido al castellano por D. Juan de Dios S. Hurtado, mediante que de Nuestra orden ha sido examinado y no contiene, según la censura, cosa alguna contraria al dogma católico y á la sana moral. Imprímase esta licencia al principio ó final del libro, rubricados por el Censor, en la Curia de Nuestro Vicariato.
Barcelona, 21 de Marzo de 1903. El Vicario General: Ricardo Cortés

FOTO 001 Portada del libro

PRÓLOGO DE LA EDICIÓN ESPAÑOLA
Es digno de alabanza cuanto tiende á la difusión de los conocimientos científicos; pero lo es más cuando esta difusión tiene por inmediato objeto el bien moral y material, el alivio de los sufrimientos humanos, la activa y poderosa cooperación de todos en busca del restablecimiento de la salud de nuestros semejantes.

Inútil tarea la del médico si sus afanes no vienen secundados por quien ejerce al lado del paciente un hermoso ministerio de amor y de solicitud; si su voz se pierde en la vacuidad de una ignorancia absoluta; si le rodean preocupaciones y lamentable inepcia, causantes de grandes y dolorosas desdichas. Toda la ciencia médica tiene una sola y suprema finalidad: curar al enfermo; mas el instrumento inteligente de esta curación no es el mismo hombre de ciencia, sino la enfermera, que tiene á su inmediato cuidado la continua observación de las variaciones ocurridas en el curso de una dolencia y la concienzuda aplicación de los medios curativos ordenados por el médico.

Entre éste y la Enfermera ha de existir, por consiguiente, perfecta concordancia de pensamiento y de acción. El médico ha de poder confiar en las observaciones de la enfermera, y ha de marcarle una línea de conducta, en la seguridad de que será estrictamente seguida; la enfermera será la continuadora del pensamiento científico y la ejecutora de sus mandatos.

Precisa pues que este pensamiento científico se adapte en cierto modo á la inteligencia de las enfermeras, casi siempre insuficientemente cultivada; importa, de otro lado, que la enfermera sea adiestrada en cierto número de prácticas y manipulaciones médicas que son de empleo cotidiano, y cuya buena ó mala ejecución tienen transcendencia suma.

Si un médico hubiera escrito la presente obra, corría el riesgo de hacerla ininteligible ó sobrado extensa, con lo cual quedara incumplida la primera condición que á esta obra se le debe exigir. Escrita, como ha sido, por una persona ajena a la profesión médica, pero indudablemente ilustrada, con buena y sólida cultura general, son mucho mayores las probabilidades de acierto.

Las nociones de Anatomía, de Fisiología, de Patología y Terapéutica quedan reducidas á lo estrictamente necesario para que un profano en Medicina se forme juicio exacto de la índole de las funciones que el médico le podrá exigir, en el tratamiento de cada grupo de dolencias, lo cual, en mi concepto, no sólo es lo suficiente, sino lo más oportuno. Mayor latitud de conocimientos y más extensos detalles expondrían á un indiscreto intrusismo y pretensiosa suplantación de funciones, que tantos daños han causado y causarán todavía á los pobres pacientes; no ha querido el autor en modo alguno favorecer esta plaga social, como lo han hecho tantas obras que con pomposo título se califican á si mismas de tesoro para las familias, cuando en realidad bien merecieran ser execradas como una calamidad pública.

Que las enfermeras sepan hacer bien lo que se les encomiende, esto se pide y esto basta, pues no es poco; que en lo moral y en lo físico velen cariñosa y discretamente por la salud del paciente; que sepan cómo han de administrarle los medicamentos, según la fórmula farmacológica y las condiciones por el médico prescritas; que rodeen al paciente de aquellos nimios cuidados y delicadezas exigidas por su lastimoso estado; que tengan la pericia conveniente para calmarle un dolor por medio de una inyección de morfina, previo el consentimiento ó prescripción facultativos; que sepan practicar una cura, preparar las piezas de un apósito, imponer un sano criterio á los allegados del enfermo en las mil peripecias y accidentes que suelen acontecer en el curso de una enfermedad; que sean, en medio de las dolorosas circunstancias por que pasan las familias, representantes del buen sentido, siempre en acecho para cuanto pueda redundar en beneficio del paciente. Precisamente uno de los mayores esfuerzos intelectuales á que se ve constantemente obligado el médico, estriba en el justiprecio de aquellos síntomas de observación ajena, cuyo conocimiento le llega por el relato, exagerado á veces, desordenado casi siempre, bien equilibrado con rarísima frecuencia, que el paciente ó los deudos le hacen; dar á cada fenómeno su exacto valor, desentrañarlo de entre un cúmulo de insignificantes detalles y descubrirlo cuando pasó para todos inadvertido para buscar luego su encadenamiento lógico dentro del raciocinio general que establezca sobre el conjunto de la perturbación patológica, es ardua tarea que sólo llega á cumplirse con relativa facilidad cuando los años y la experiencia nos traen una razonable suspicacia para cuanto no sea de propia observación. Encontrar al lado del enfermo una persona que conserve la serenidad y un criterio bien dirigido por algunos, los más precisos conocimientos médicos, es una verdadera fortuna para el facultativo, es una garantía de acierto en sus juicios, es un motivo de confianza en el plan curativo instituido y en le éxito final que con el mismo se propone.

He aquí, pues, el mérito mejor, y tal vez el menos aparente, de la presente obrita, á la cual los médicos no debemos regatearle los aplausos.

FOTO 002 Gráficos del libro, escaneados

Hoy que tan numerosas son las instituciones religiosas dedicadas á la asistencia de los enfermos, se imponía la publicación de un Manual como el presente; llamados sus individuos á una loabilísima vocación, faltábales este refuerzo intelectual y la adquisición de una conveniente pericia para cumplir debidamente su misión humanitaria.

Los seglares empleados en tareas de la propia índole, las madres de familia, tanto pobres como acomodadas, pueden convertirse en auxiliares inapreciables del médico, adquiriendo las suscintas nociones contenidas en la obra del Padre Grenet, y haciéndose aptos para practicar las distintas manipulaciones y servicios que al lado del enfermo se le puedan confiar.

Entre nosotros, más todavía que en Francia, se sentía la necesidad de instruir á las personas encargadas de velar y de atender á los enfermos. Los que ejercemos la profesión médica sabemos cuán bajo es el nivel de la cultura pública bajo este respecto, cuán grande y extendido el desconocimiento de los más rudimentales principios de la ciencia, cuán frecuente la absoluta inhabilidad en lo que hace referencia á la observación clínica y á la práctica de los más elementales recursos terapéuticos.

Ciertamente en España todas estas nociones vienen englobadas en un cuerpo de conocimientos con los cuales se ha constituido una especialidad, una modesta carrera de “Sangradores ó Ministrantes”; más es también certísimo que, por una ú otra causa, no se utilizan los servicios de estas personas sino en raras, muy raras circunstancias, siendo substituidos constantemente por religiosas ó seglares cuya cultura médica es á todas luces deficiente. Agréguese á todo esto las preocupaciones populares, extendidas hasta las capas sociales más elevadas, los lamentables errores, el afán curanderil que conduce á prácticas ignaras y ridículas, cuando no constituyen verdaderas imprudencias ó criminales atrevimientos.

Bien ha hecho, pues, el Sr. D. Gustavo Gili en publicar la obra del Sr. Grenet; su acierto en escogerla merece nuestra sincera felicitación. Dr. J. Estrada

Monseñor Claudio Bardel, desde el obispado de Séez (Francia), escribía: “Yo me limito á hablar de la segunda parte de su tratado, en que gracias  á un conocimiento completo y á la experiencia de una larga y santa práctica, enseña usted á nuestras amadas Religiosas de la Misericordia, la ciencia, en extremo dedicada y necesaria, de la influencia moral en las enfermedades.

Prefacio
¿Para qué este manual? Su objetivo principal es ayudar á las enfermeras religiosas, tanto más abnegadas, porque las mueve, no el afán del lucro, sino el amor á las almas, la caridad divina, la esperanza de una eterna recompensa. El celo más ardiente, el desinterés más heroico, tienen necesidad de un guía que les impida extraviarse y que haga verdaderamente útiles sus esfuerzos.

Advertencias
1ª Este manual no tiene en modo alguno por objeto remplazar al médico y al cirujano por la enfermera, sino hacer de ésta un auxiliar incondicional del primero y una colaboradora inteligente del segundo.

2ª A fin de que el texto se lea y comprenda más fácilmente, hemos evitado en lo posible el empleo de términos científicos. Las personas que tengan interés en conocer estos términos, los encontrarán en la explicación de los grabados.

3ª Este trabajo, destinado á las enfermeras á domicilio, se diferencia de los manuales compuestos para las enfermeras de los hospitales. Estas últimas tienen á su disposición los remedios, por lo general preparados de antemano, los instrumentos, los objetos y los útiles de diversas aplicaciones: las primeras, especialmente en las casas pobres, están obligadas á conformarse con lo que se les da, y á emplearlo lo menos mal posible.

4ª De intento hemos dejado de tratar ciertas cuestiones y ciertas enfermedades, que no pueden ser fácilmente estudiadas en una obra que ha de andar en manos de todos. Cuando en la práctica se presente un caso de esta naturaleza, el médico ó alguna persona experimentada subsanarán esta omisión. Y en caso de necesidad, mejor será todavía procurarse obras especiales.

5ª Por más que este manual esté especialmente destinado á la que es enfermera por vocación, será también útil á la madre de familia, constituida muchas veces, por la naturaleza, en enfermera de sus deudos; á todas las mujeres caritativas, siempre deseosas de sacrificarse por los que sufren. El mismo sacerdote encontrará en esta obra preciosas advertencias que le ayudarán en su ministerio, tales son los signos de las enfermedades, los síntomas de un peligro próximo, etcétera, etc.

6ª A los que nos censuren por haber entrado en minuciosos detalles, les responderemos:
“Si un día una enfermedad os pone en las manos de una enfermera, comprenderéis cuán valiosos son estos cuidados que ahora consideráis inútiles. Tal vez entonces sintáis tentaciones de censurarnos por haber sido poco extensos”.

7ª Cúmplenos manifestar nuestro agradecimiento á los señores médicos por su benevolencia para con nosotros. Les damos sinceramente las gracias por sus advertencias y sus consejos, que hemos tenido presentes al hacer esta segunda edición, especialmente al tratar de la antisepsia y la asepsia.

Libro Primero
Deberes de la Enfermera para con el cuerpo
Este libro está dividido en tres partes intituladas: el Enfermo, la Enfermedad, los Remedios.

El Enfermo
La enfermera no puede ignorar el lugar que ocupan los órganos, que es donde hacen presa las enfermedades. Es también conveniente que tenga algunas nociones elementales de las substancias que forman nuestro cuerpo y de las principales funciones que dan por resultado la vida.

La Enfermedad
La enfermedad tiene por causa una perturbación, sobrevenida en una ó varias partes del cuerpo; se manifiesta por una modificación del estado normal de los órganos, ó por el desorden de las funciones.

Cuando esta perturbación es ligera, y los síntomas, poco molestos, hacen esperar que será de poca duración, se llama indisposición.

Un ejemplo aclarará estas definiciones. La pleuresía es una enfermedad consistente en la inflamación de la membrana serosa que envuelve á los pulmones.

Sus síntomas son: violento dolor de costado, respiración dificultosa, penosa, tos, ordinariamente seca, etc. Estos signos ó síntomas no son la enfermedad, pero la manifiestan, y descubren la inflamación de las pleuras.

No nos proponemos otro objeto que proporcionar algunas nociones útiles, á fin de facilitar la labor de la enfermera y de la madre de familia.

FOTO 003 Gráficos del libro, escaneados

Los Remedios
Incluimos bajo este título todos los medicamentos que se han de dar al enfermo, todos los cuidados que hay que prodigarle á fin de aliviar su dolencia ó de curarle. Estudiaremos sucesivamente: 1º Higiene del enfermo. 2ª medicamentos. 3º curas; 4º operaciones en que ha de intervenir la enfermera.

En el capítulo primero se trata de la “Higiene del Enfermo”, la habitación del enfermo, la cama, las ropas y el enfermo.

Libro Segundo
Del Alma

En la Primera Parte: La moral del enfermo. Conocimientos necesarios. Influencia de las enfermedades en la parte moral. En el capítulo tres, nos dice los Modos de remediar el abatimiento moral del enfermo. En la parte segunda trata sobre el Estado religioso del enfermo. Los deberes de la enfermera varían según la gravedad del mal, la inminencia del peligro, las disposiciones religiosas del paciente. Para intentar vencer estas dificultades, damos algunos consejos.

En el capítulo Primero tenemos el peligro. En el capítulo dos tratan sobre las disposiciones religiosas. Cada enfermo está dispuesto de distinto modo respecto á la religión. Sin embargo, es posible establecer categorías en las que comprenderemos los diferentes enfermos. Los clasificaremos del siguiente modo: los herejes, los malos católicos ó impíos, los católicos que no practican ó indiferentes, los católicos que cumplen sus deberes religiosos.

En el capítulo tres tratan sobre la ciencia religiosa, el compendio de la doctrina cristiana. Seguimos con el siguiente capítulo que trata de los sacramentos, la penitencia, la confesión, examen de conciencia, el santo viático, la extremaunción, y después de los sacramentos. Bendición de los moribundos, la agonía y la muerte.

CONCLUSIÓN
Este manual es totalmente anodino y diferente a los demás manuales para cuidar enfermos, dándole más importancia a la religión que a los fundamentos teóricos y prácticos de la enfermería.

También es necesario leer estos manuales para comprender mejor la Historia de la Enfermería en todas sus facetas; sin sacar de contexto, ni sacar los textos fuera de las épocas y años donde fueron concebidos.

AGRADECIMIENTO
Colegio Oficial de Enfermería de Madrid
Carlos Álvarez Nebreda

FOTOGRAFÍAS
Fotografías escaneadas de los archivos PDF, del Colegio Oficial de Enfermería de Madrid

BIBLIOGRAFÍA
Arte de cuidar a los Enfermos. Manual Teórico Práctico para uso de las familias en general y de las enfermeras religiosas en particular. Por L. Grenet, canónigo Superior Eclesiástico de las Hermanas de la Misericordia de Séez (Francia). Traducción Española autorizada por el autor, hecha sobre la quinta edición francesa por Juan de Dios S. Hurtado, con licencia. Barcelona, Gustavo Gili, Editor. 1903

Colegio Oficial de Enfermería de Madrid. Archivos en PDF.

AUTOR:
Manuel Solórzano Sánchez
Enfermero. Hospital Universitario Donostia de San Sebastián. Osakidetza /SVS
Colegiado 1.372. Ilustre Colegio de Enfermería de Gipuzkoa
Miembro de Enfermería Avanza
Miembro de Eusko Ikaskuntza / Sociedad de Estudios Vascos
Miembro de la Red Iberoamericana de Historia de la Enfermería
Miembro de la Red Cubana de Historia de la Enfermería
Miembro Consultivo de la Asociación Histórico Filosófica del Cuidado y la Enfermería en México AHFICEN, A.C.
Miembro de la Asociación Canaria de Historia de la Profesión Enfermera
Miembro no numerario de la Real Sociedad Vascongada de Amigos del País. (RSBAP)

domingo, 22 de junio de 2014

A BETEGÁPOLÁS TÖRTÉNETE. HISTORIA DE LA ENFERMERÍA



A betegápolás az egy olyan tevékenység ami az emebriség eredete óta létezik. Mint minden időszakot a történelemben ezt is különböző szociokultirális tényezők befolyásolják. Ebben a szocikulturalis kontextusban a különböző hiedelmek és a vallások uralkodó eszméi a betegségekről elengedethetetlenek ahhoz hogy elemezni tudjuk a betegápolás fejlődését.

Az idők kezdete óta a táplálkozás a biztonság megteremtése az otthon és kényelem kialakítása mellett a csecsemőgondozás is a legalapvetőbb túlélési szükségletek közé tartozott. Továbbá szorosan összefonódott két meghatározó életszakasszal ahol a többi emberre való utaltság létfontosságúvá válik mint például a gyermek és időskorban. Tehát az első meghatározó tényező a betegápolás történetéban az életciklusokhoz kötődik hiszen a szülési ellátások illetve a társadalomba való integrálódás is mind mind a alapvetőbb szükségletek kielégítésére öszpontosított.

Az első civilizalt életforma ellenséges környezetben alakult ki ahol az embernek számos természetes ellenséggel kellett szembenéznie, ennek eredményekeppen a fizikai erőkülönbségekből adódóan a férfi és a női szerepek elkülönültek egymástól. A férfiak többnyire az otthontól távoli feladatokat látták el ami nagyobb fizikai erőt igényelt míg a nők ezzel ellentétben az otthonért voltak felelősek ahol minden a törődéssel állt szoros összefüggésben.

Kép 001 Iatreia, Asclepeia y Xenodoquio

A törődés és az életciklus kezdetével kapcsolatos jogosultságok eredményeképpen a nők az otthonon kívül legfőképpen betegápolással foglalkoztak. A Római birodalomban a nők biztosítottak egészségügyi ellatást a szülésnél illetve az újszülött számára. Ugyanez figyelhető meg a középkorban is amikor a nők gondviselőkként voltak elismerve legfőképpen a megtermékenyítésre való hajlamuk miatt. Továbbá mert ők voltak felelősek minden egyes új családtag világrahozataláért illetve az utód táplálásáér és gondozásáér.

A kezdetek óta a fizikai fogyatékosság fogalma szorosan összefonódott a varázslattal amelyek többnyire mítoszokból vagy babonás hiedelmekből származtak majd generációról generációra terjedtek. Továbbá ez szolgált eszközként a különböző világnézetek fenntartásara és a félelmek csökkentése érdekében illetve hogy magyarázatot találjanak a különböző természeti jelenségekre amikre máskülönben a tudomány nem talált választ. Ennek következményeként a betegségeket rossz istenek és szellemek büntetéseként értelmezték ezért minden betegség valamilyen babonához kötődött. A beteg embereket álltalában egy családtag felügyelte aki valamilyen boszorkányhoz, varázslóhoz vagy sámánhoz imádkozott/könyörgött a beteg gyógyulásáér.

Ezek a boszorkányok, varázslók és sámánok a saját természeti megfigyelőképességeiket egyesítették a rituális szertartásokkal hogy adatokat gyüjtsenek régi hasonló esetekről amik később felhasználhatóak lesznek a gyógyításban. Ebben az időszakban a betegségek vizsgálatakor leginkább a mágikus gondolkodás a meghatározó.

Nagy előnyt élvez a Katolikus egyház ebben az időszakban hiszen a keresztény gondolkodás nagyban támogatja az egymás iránti szeretetet, az adakozást illetve a betegek ápolását és gondozását. Továbbá felhívja a figyelmet arra hogy ez a követendő út az üdvözülésre valamint a lélek megmentésére. A rituálék és hiedelmek szorosan összefonódnak a mágikus gondolkodással ami által az egyház kisajátítja az betegapolást illetve a betegségekről való gondolkodást vallási porblémává alakítja. Tehát ebben az időszakban az egyház megtartja a mágikus gondolkodást viszont a hangsúly inkább a vallásra irányul.

Ennek következményeképpen a középkorban a korházak leginkább templomok és katedrálisok közvetlen közelében épülnek. Az egyházi vezetők prédikációjának fő mondanivalója hogy az adadakozás magával vonja az üdvözülést aminek eredményeképpen a nemesek korházakat építtetnek saját üdvözülésük érdekében. Ezek a létesítmények a társadalom legszegényebb rétegei számára lettek létrehozva amik később meghatározó szerepet töltöttek be a nagy járványok idején. A korházakban lassan felgyülemlett hiányosságok újabb hiánybetegségek kialakulását eredményezték amik főként a nem megfelelő táplálkozásnak voltak betudhatóak. A hiánybetegségek mellett az élősködők is újabb betegségeket terjesztettek amik nagy része ismeretlen volt az akkori tudomány számára.

Későbbiek folyamán a betegápolást a különböző vallási rendek nővérei és szerzetesei biztosították. Az otthoni környezetben továbbra is a nők töltötték be a gondviselő szerepét. A 3. században a Nagy Szent Vazul rend majd a 4. században a Bencés rend lesz a betegápolás úttörője Európában.

A középkori kórházak rendszerint négy különböző intézményből álltak ezek voltak a lepratelepek, szegény és menekülttáborok illetve azon intézmények melyek a szegény és beteg emberek számára épültek. Ezen intézmények továbbra is főként katedrálisok valamint folyók közelében voltak kialakitva. A későbbiek folyamán hasonló intézményeket céhek is építettek amiket saját maguk tartottak fenn. Az ápolás szerepe továbbra is a különböző rendek nővéreire hárult akik rendszerint a kórházakban dolgoztak.

Kép 002 Hotel Dieu

A késő középkorban mégtöbb nővérre és ápolóra volt szükség hiszen az Európán végigsöprő járványok és az éhínség miatt jelentősen megnőtt a betegek száma. Továbbaá az újonnan kiépülő zarándokutakon Jeruzsalembe, a Szent Földre valamint Santiago de Compostelába több ezer zarándok vesztette életét aminek eredményeképpen mégtöbb ápolóra lett szükség hogy a rászorulókat megfelelően el tudják látni. Az egyház által fenntartott kórházak többnyire különböző adományokbólt épültek. Majd ezekhez a kórházakhoz lassan hadirendek csatlakoztak hogy védelmet biztosítsanak a betegeknek. Többnyire ezen hadi rendek tehetőek felelőssé a Szent Földre való vándorlásér habár nem maradt fenn elegendő írásos emlék arról hogy ezen rendek tagjai mennyi időt szenteltek a betegek ápolásával. Viszont tények támasztjak alá hogy a hadi rendek számos kórházat epítettek majd megfelelő eszközökkel láttak el.

Kép 003 Fuero Juzgo azaz a Bírák könyve

Ennek következményeképpen számos hadirend jött létre: Jeruzsálemi, Rodoszi és Máltai Szent János Szuverén Ispotályos Rend, Német lovagrend, Szent Lázár lovagrend, Szent Sír lovagrend akiket Templomosok néven is gyakran emlegetnek. A vallási és katonai rendek létrehozásának csúcspontján Spanyolországban is megjelentek különböző lovagrendek melyek közül a legismertebb a Calatrava-Rend, Montesa-rend valamint a Santiago-Rend.

Az első elismert kórház Franciaországban 542-ben) a Hotel Dieu Lyon, Párizsban 650-ben a Hotel dieu továbbá Rómában 717-ben a Santo Espirito Hotel. Spanyolországban az első kórházat a város püspöke hozta létre amelyet később Merida Kórháznak neveztek el.

Hispániában az V. és a VIII. században a vizigótok uralkodása alatt a Gót monarchiában megjelent a Bírák konyve. A könyvben először utalnak az ápolók elődeira az úgynevezett “bleeder”-ekre. A XIII Században a Kasztíliai királyságban a X. Alfonz általkiadott törvénykönyvében (The Seven Items) a bleedereket közönségesen csak barbároknak nevezték. Ezek a “bleeder”-ek a munkájukat nem köztereken vagy utcákon végezték hanem erre a célra elülönített intézményekben.

A XIV. Században ebben a könyvben olvashatuk először az első Bleederek és Katonaorvosok Társulatáról ami a Szent Kozma es Damján védőszentek segitségülhívásakor lett megalapítva.
Ezen társulatok többnyire vallási érdekeltségű intézmények voltak. Habár az ő törvényes normáik a hivatás gyakorlásáról kimondta hogy legalább két Társulati tagnak ellenőríznie kell az újonnan érkezőket.

Továbbá nem szabad figyelmen kivül hagynunk a tényt hogy a kórházi intézmények lassan ráébredtek arra hogy nemcsak a betegek “gondozása” a legfontosabb hanem sokkal inkább “tudni hogyan gondozni”. Ezzel elkezdődött a különböző kórházi intézmények egyesülésének a folyamata ahol a különböző szervezetek egybeolvadtak ahol minden egyes új tagnak egy vizsgán kellett keresztül esnie ami után a szervezet elismert tagjává vált. Az intézmények egyesítésén kívül egy másik felismerés a folyamatos tanulás fontosságához fűződik ami elengedethetetlen a betegápolással foglalkozók számára.

1310-ben Valenciában a Barbár és Katonaorvosok Szövetségéhez való csatlakozásnál a vizsga egy elméleti valamint egy gyakorlati részből állt. Továbbá 1408-ban Bacelónában ezen vizsga tartalma megegyezett a valenciai vizsgáéval a “Szent Kozma és Damján Barbár és Katonaorvosok Szövetségénél”.

Madridban 1385-ban 11 kórház egyesült ahol az “Álltalános kórház” két különböző osztályra osztódott. Az egyik a fertőző betgeket míg a másik a nem fertőző betegeket látta el. 1524-ben V. Károly megalapította a királyi kórházat ahol két fő feladatkört különítettek el egymástól, ezek voltak a főnővér és a segéd nővér. Ezen egyesületek illetve a kórházak mellett a céhek továbbra is foglalkoztak betegápolással.

A hivatás gyakorlásának joga 1500 Aprilis 9-én Izabella és Ferdinánd által Segoviában kiadott királyi prgamatika kimondta hogy:

“Parancsba adjuk hogy ezentúl a Vezető Barberek nem szabad sem elfogadni sem pedig idegeneket bevonni a szövetségbe, továbbá nem nyithat rendelőt hogy felvágjon, kivéreztessen, piócákat használjon és fogat húzzuon mielőtt a tevékenység előtt egy vezető barbernél le nem vizsgázott. Abban az esetben ha a fent említett tevékenységeket valaki továbra is elvégzi ők versenyképtelenné nyilvanulnak ilyen munka végzésére majd 2000 maravedies-t kell büntetésként fizetnie a kamarának, stb…”

Tudjuk hogy az elődeink mit tanultak. Így 1541-ben kiadták a “Szülésznők és Várandós Anyák, Vajúdás és Gyermekuralom” könyvét. 1583-ban egy újabb könyvjelent meg a  Treatise on venae festosin usefulness” címmel valamint egy értekezés ami a “A vérzés hasznossága” címet viselte. 1604-ben egy újabb könyv jelent meg “A vizsgálat sorredje” címmel. Később 1617-ben jelent meg az “Ápolói utasítások” című könyv ami részletesen leírta a követendő lepéseket a gyógymódok felírásánál ami nélkülözhetetlen a betegek gyógyulása szempontjából.

1711 Január 29-én V. Fülöp a létrehozta a vérzők osztályát ami az első próbálkozás annak érdekeben hogy a különböző hivatások és feladatkörök különböző ágazatokat alkossanak a betegápolás tudományában.

1843-ban jóváhagyást nyert az állítás miszerint “’Az orvostudomány és a gyakorlati sebészet kiegészítik egymást a gyógyításban”.

KEP 004 Szülésznők és Várandós Anyák, Vajúdás és Gyermekuralom

A 1857 Szeptember 9-én kiadott Királyi rendelet helyettesítette a fent említett törvényeket amit abban az időben “Mayolano törvényeknek” neveztek (a Promociós miniszter, Claudio Mayolano-ról nevezték el). Mayolano 1855-ben az Organikus Egészségügyi Törvény Szabályzata leple alatt megreformálta a kiegészítő segéd hivatást, törvényesen elismerve ezzel ezt és a szülésznői pozíciót mint hivatást. 1896-ban Dr Federico és Galí megnyitja az első Magyar Izabel Világi beteggondozóját.


Baszkföldön
Lehet szó falusi női ápolókról, betegápoló intézményekről vagy bleederekről, mind mind a betegápolás időszakába visznek el minket. Egészen a XIV céhektől mostanáig a csecsemőgondozás hatalmas változásokon ment keresztül.

Gipuszka tartománya tudtában volt azzal ami történt más tartományokban az egeszséggondozás területén. Mindez annak köszönhető hogy a beteggondozás története hasonlóképpen változott mint a világ más részein. Az ösztönös csecsemőgondozás lehetővé tette hogy az idősek szájról szájra terjesszék a hagyományokatt minden családon belül. A X - XV. Században figyelhető meg először hogy a betegápolással foglalkozók először az adakozásból, nagylelkűségből majd később a munka elvégzése után járó fizetésért foglalkoztak betegápolással.

Egészen cask a XVI században bukkantak fel azok az írásos emlékek amik részletesen leírták a betegápolás módszereit. Az előbbi nagy figyelmet szentelt a szülésnek és ebből kifolyólag a női nemnek. Ez említi meg a kimerítő ápoloi munkát mint kiegészítő munkakört ami egészen a IX. Század óta fejlődött a különböző vallásos rendekben (amint ezt az előző fejezetkeb olvashattuk).

A nővérek valamint a vallás közötti szoros kapcsolat egy spirituális töltöttséget ad a betegápolással foglalkozók munkájanak ahol a hivatás melletti elkötelezettség illetve az érzelmek kimutatása kulcsfontosságúvá válik. A szükség hogy megfelelően felkészítsék az önjelölt ápolókat erre a feladatkörre volt az eredménye a majdnem tökéletes vallási behódolásnak. Továbbra is az utóbbi volt meghatározó hiszen az egyháznak voltak a legjobb gyógymódjai és gyógyszerei az egyes betegségekre. A vallásos női nővérek továbbra is másodlagos szerepet töltöttek be valamint nem volt lehetőségük a tudásuk gyarapítására sem, aminek eredményeképpen a feladatuk továbbra is kizárólag az otthonra valamint a kórházra összpontosult. Ebből kifolyólag a társadalom által sem kaptak megbecsülést.

A XVII és XVIII században a vallási rendek törvényeiben nem történtek nagyobb változások a betegekápolással kapcsolatban így tehát a nővérekkel szeben mutatott magatartásban sem. Egészen csak a XIX században engedelyezték hogy a megszerzett tudást a nőknek is átadták.

Bizkaia tartományban léteztek a Magdalena illetve Szent Lázár kórházai Don Diego López de Haro 1300 Június 15-én kiadott a Puebla levele és A Falu megalapítása utan. A Szent Kórház egészen a XV század végén épült meg ahol 1654 December 6-án az Álltalános rendelet kimondta hogy ezek az intézmények csakis kizárólag “menedékként szolgálnak a bilbaói földműveseknek, a tartomány szomszédságában élő szegényeknek, öregeknek illetve a hajlektalanoknak”.

Álavában annak ellenére hogy 1167-ből adatok vannak a Hermit Kórházról, a leghíresebb eset a Santiao Apostole of Victori Kórházból származik ami “Gyógyító kórház”- ként működött. Ezek 1466 óta ismertek voltak habár elképzelhető hogy a kórház 1418-ban alapult valamint 1514-ból léteznek források a Szent József Kórházról.

Gipuzkoában 1845 és 1900 között csupán nyolc kórház és segélyszervezet létezett. 1485-böl származó adatok maradtak fenn a Szent Lázár kórházról (Szt Martin) ami jelenleg San-Sebastian szomszédságában található. 1535 és 1719 között a Saint Antonio Abad Kórház St Catalina külvárosában helyezkedett el majd 1787-ben ez a kórház az August Utca 31-be let átteleítve majd végül 1888-ban a Navarra sugárútra, Mantenób. Később1860-ban a Tolosa kórház hivatalosan is fel lett avatva.

A fent említett törvény következményeként 1855 és 1857 között létrejön az első hivatásos betegápoló egyesület Baszkföld történelmében. A nővérek segédkeztek a szülésnél viszont továbbra is a bleeder intézmény részekent végeztek a feladataikat ami csak a kivaltságokban különbözött a bleederktől. Miután a gyakorlatot megtiltották cak abban az esetben folytathatták a tevékenységeiket ha az Álltalános Orvostudomanyi Kar ezt jóváhagyta. Faculty of Medicine adta ket év tanulás és gyakorlati praxis után.

A második karlista háború után minden zászóaljban volt egy bleeder hadiorvos akit rendszerint a városháza bérelt fel és midnen faluban az ő feladata volt a betegek gyógyítása. Rendszerint a Hadügyminisztériumban tároltak el minden fontosabb adatot ezzel kapcsoaltban a hosszú ideig tartó karlista háborúk következményeként. Továbbá a Hadügyminisztérium feladata volt a hadiorvosok kinevezése minden egyes zászlóaljban.

Kep 005 País Vasco kórház a Baszkföldön

1904-ben különböző változások következtek be a hadiorvosok és gyakornokok karrierjében. Két évvel később Viktoria Eugenia Spanyol királynő érkezése nagy jelentőséggel bírt hiszen az ő nevéhez fűződik a Nightingale filozófia bevezetése valamint ugyancsak neki köszönhető hogy a vöröskereszt férfi részlege kiegészült a női részleggel.

Az 1915-ben közzétett “Practicioner’s bulletin” hivatalosan is elismerte a Dr Rubio vallásos nővéreit.
1917-ben léterjott a Baszk-Navarra praxis osztályok federációja. Ez a találkozó 1918 Szeptember 24-én történt meg Mr Iglesia elnöksége valamint Mr. Martinez de Pinillos alelnök irányítása alatt az intézmeny igazgatójával. A képviselők a 6 északi collegeból (Álava, Gipuzkoa, Logroño, Navarra, Santander és Vizcaya) érkeztek. Mr. Mondfeldótól eltekintve aki a terület Egészségügyi felügyelője Logroñonak, egyezményt kötöttek majd kikiáltották a következő pontokat:

A kitüntetésér való dolgozást
Észak Spanyol Praxis Egyesület létrehozása
A praxishoz való csatlakozás kötelezővé tétele
A törvény által miden előreláthato munka üresedés betöltését
Meghatározni a szakértelmet igénylő pozíciókat
A szüléssel járó ellátás korlátozásának eltörlését
Javaslat az összes Spanyol intézménynek a “Spanyol praxisok testületének” létrehozásáról.

Ennek eredményeképpen létrejött az Észak Spanyol (Álava, Gipuzkoa, Logroño, Navarra, Santander and Vizcaya) Praxisok Szövetsége. Majd 1921-ben letrejön a Nemzeti Praxisok Föderációja.

1927-ben létrejön a az első “Hivatalos Beteggondozó” majd két évvel később 1929-ben az engedélyek beszerzése kötelezővé valik. Ez jelentősen megváltoztata az álltalános egészségügyi kilátásokat és legfőkeppen a beteggondozó intézményeket. 1928-ban a szülésznők egyesültek a Praxisok osztályával.

1936-ban történt események után az ország ráébredt hogy mennyi gyószerészeti illetve egészségügyi beruházásra lenne szükség hogy a napi teendőket megfelelően lehessen elvégezni. Ezért szükségessé vált az új kórházak létrehozatala valamint a meglévő kórházakban szükségessé vált a kórházi dolgozók minimális létszámának meghatározása a sebesültek megfelelő elleátása érdekében.

Néhány kolostort hadi kórházzá alakítottak ahol számtalan rend önkéntesen jelentkezett betegápolónak. Ilyen rend volt például a Saint Vincent de Paúl Daughters jótékonysági szervezet, Santa Ana’ Saint Jose’s sisters, Carmelities jótékonysági szervezet, Mothers of the Sacred Heart, Irish Mothers, Mary’s handmaids, Jesus’ hand maids, Clarise Anyák, Sisters of Cross valamint a Little Sisters of the Poor.

A nagy számú női önkéntes jelentkezők többnyire minden tudás nélkül csupán jóindulatból lajánlották fel segítségüket a korháznaknak aminek eredményeképpen szükségessé vált a kisebb oktatások szervezése. Összesen 5506 Katonai Egészségügyi Kisegítőt képeztek ki 116 ilyen oktatáson. A High State 1983 Májusában létrehozta az ID dokumentumot a kisegitő asszonyokra ami a polgárháború végére 12.307 kibocsátott engedélyre nőtt.

1937-ben megalapult a baszkföldi vöröskereszt a Baszk Ideiglenes Önkormányzat redeletének kikötéseivel egyeztetve. Ebben az engedély neve “A segitségre szorulók és sebesültek kampányának szövetsége, calamities és publikus sziniszteri események” volt.

Kép 006 Betegápolás Iskolája

1940-ben Michelin és “Cementos Rezola” vállalkozások az elsők között voltak Guipúzcoában ahol praxisok is voltak a személyzeteben. 1942-ben kötelezővé tették a betegbiztosítást majd 1944-ben hivatalosan is megelapult az Kisegítő Osztály ahol a praktizálók elkülönültek a nővérektől és a szülésznőktől. Ennek főhadiszállása Pedro Egañaban volt.

1953-ban a szülésznők, praktizalók és nővérek titrációja egyesült a Regisztrált Álltalános Nővérekkel (RGN). 1954-ben az Irányítási Minisztériu Március 20-ai redeletében elismerték a Nemzeti Tanács Rendeletét a kisegítőkről. Ugyanebben az évben a Július 30-ai rendelettel az ideiglenes Egészségügyi college rendelete jóváhagyást nyert. Ezek 3 különböző részre osztódtak melyek a praktizálok, szülésznők és nővérek voltak. 1955-ben megalakult a szülésznők osztálya.

1958 Január 13-ai törvények kimondják a kötelező regisztrációt az Álltalános nővéreknek amit a nőverek részlegén lehet elintézni a nőknek, a szülésznők részlegében a női RGN-eknek akik a szülészeten segédkeznek valamint a praxisok részlegén a férfiaknak. 1977 Április 1-jén a praxisok, nővérek és szülésznők osztályai egyesültek.

Kép 007 Vöröskereszthez tartozó nővérek 1928

Az első demokratikus választásokat már 1978-ban megtartották az egyesített osztályon belül valamit 1983-ban Baszkföldön az “Egészségügyi Térkép Autonóm Közösség” publikalva lett a “baszkföldi Területi Egészségügyi Koordináció”-val egyszerre.

1979-ben a a Királyi rendelet értelmeben az RGN iskola ettől kezdve hivatalosan is betegapoló egyetemmé lett nyílvánítva. 1997 November 21-én az betegápoló oktatási részleg Donostiaban atalakult meg ami hivatalosan is elismert San sebastiani betegápoló Iskola (Euskal Herriko Unibertsitatea azaz a baszkoföldi egyetem). Voltak továbbá gyógyszerészek, nővérek, sebészek illetve egy fertőző betegekkel foglalkozó pavilion.

Valójaban mi is az a betegápolás?

A beteápolói hatásköre a praxisokban nem bomlik különül meghatározott feladatokra, funkciókra vagy felelősségre hanem magába foglalja a közvetlen gondozást, az eredmények kiértékelését, a betegek és az egészség védelmét; a felügyelet delegációját másokra, az útbaigazítást, a kezelést, tanitást, kutatást és fejelsztést valamint az új egészségügyi törvények elaborálását az egészségügyi rendszerben. Továbbá mint ahogy előbb említettük, a hatásköre ennek a praxisnak dinamikus és az egészségügyi szükségleteket próbáljs megfelőlen ellátni, a tudás fejlesztése, a számos technologiai újítás szükségessé teszi rendszeres vizsgák letételé hogy megbizonyosodjunk arról hogy ez továbbra is összefügg a jelenlegi helyzettel, szükségletekkel illetve elősegíti a minél jobb egészségügyi eredményeket”.

Kép 008 Magyar Ápolók 1917

Köszönetnyilvánítás
Pablo Casais Solano
Andrea Janosi

TRANSLATORS:
Pablo Casais Solano
Andrea Janosi

EREDETI MUNKA
La Voz de Enfermería en la Enciclopedia Auñamendi.
Elso resz
http://www.euskomedia.org/aunamendi/39190
Második resz

PHOTOGRAPHS / FOTOGRAFÍAS: Archive personnel file Manuel Solórzano

Kép 009 Magyar első világháború Mentők 1919

AUTORES:
Jesús Rubio Pilarte
Enfermero y sociólogo. Profesor de la E. U. de Enfermería de Donostia. EHU/UPV
Miembro no numerario de La RSBAP

Manuel Solórzano Sánchez
Enfermero. Hospital Universitario Donostia de San Sebastián. Osakidetza /SVS
Colegiado 1.372. Ilustre Colegio de Enfermería de Gipuzkoa
Miembro de Enfermería Avanza
Miembro de Eusko Ikaskuntza / Sociedad de Estudios Vascos
Miembro de la Red Iberoamericana de Historia de la Enfermería
Miembro de la Red Cubana de Historia de la Enfermería
Miembro Consultivo de la Asociación Histórico Filosófica del Cuidado y la Enfermería
en México AHFICEN, A.C.
Miembro no numerario de la Real Sociedad Vascongada de Amigos del País. (RSBAP)